Az oldal megtekintéséhez ajánlott böngésző:
Összefoglaló
|
A belsőégésű motorok alkalmazása a mezőgazdaságban |
A 19. század második felében az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés területén a fő energiaforrás a gőzgép volt. A három terület közül a mezőgazdaság volt a legelmaradottabb helyzetben a gőzenergia felhasználását illetően.
Még a gőzenergia hasznosítása éppen csak a „szárnybontáshoz” érkezett el, amikor újabb hírek keltek szárnyra Európában, más energiaforrást hasznosító erőgépekről. Az újabb erőgépeknél a hajtóanyagot nem égették el külön kazánban, hanem azt annak a belsejében, munkahengerében hasznosították (belső égésű).
Az energiahordozókkal kapcsolatos kísérletekhez lőport használt Guericke, Huygens, Papin (kezdeti robbanómotorok) arra nem is gondolva, hogy felfedezésük a belső égésű motorok alapvető ismereteit tartalmazta már a 17. század második felében, illetve a 18. században.
A 18. század elejének nagy felfedezése a Newcomen-féle atmoszferikus tűzgép, amely működési elvének hasznosulása folytán jelentős segítséget adott a belső égésű motorok kialakulásához, fejlődéséhez.
A kezdeti robbanómotorok hajtóanyagául az elképzelések szerint csak a gáz jöhetett számításba. Így pl. 1806-ban Rivaz durranógázt használt. Megállapította a többi között azt, hogy a gázok „felrobbanása”, gyulladása úgy is létrejöhet, ha túlnyomást alkalmaznak (a dízelmotor működési elv előfutára). 1830-ig számos gázmotorral végrehajtott kísérletről tudunk, így Humbersin, S. Brown, W. Barnett, R és J. Stirling munkássága volt figyelemre méltó.
Nagy feltűnést keltett 1826-ban J. Ericson motorjával, amelynél hajtóanyagul a felmelegedett levegőt használta. Így látott napvilágot a hőlégmotor, amely még a 20. században is használatos volt.
A belső égésű motorok fejlődésében meghatározó az 1859-es dátum két területen is. Az első közvetlenül összefügg a robbanómotorral, nevezetesen Lenoir Párizsban bemutatta világítógázzal működő motorját.
A másik szenzáció 1859-ben, hogy Titusville-ben (Pennsylvania) Edwin, L. Drake hosszú kutatás után kőolajat talált. 1867 N. A. Otto szabadalmaztatta álló hengeres sűrítés nélkül működő gázmotorját. Még ugyanebben az évben megjelent az Otto-Langen atmoszferikus gázmotor, amely szériagyártásra is alkalmas volt.
1876. Elkészült Otto és Langen gyárában az első négyütemű gázmotor. Bekapcsolódott a munkába Daimler és Maybach. Nagy ügybuzgalommal kísérleteztek az elektronikus gyújtás létrehozásáért. Otto az 1870-es években kidolgozta a ma is érvényes mágneses gyújtás elvét. Daimler létrehozta a platinarudacskás gyújtókészüléket, amelyből kialakulhatott a rögzített izzócsöves gyújtás, amely az izzógömb formájában élt tovább a 20. században. Egyértelművé vált a 19. század utolsó évtizedeire, hogy a helytől független üzemanyag kell. A világítógáz helyhez, a városi hálózathoz kötött.
Több helyen folytak a kísérletek megfelelő üzemanyag felhasználása irányában. Otto szerint az éter, a könnyűbenzin és a petróleum jöhetett számításba mint folyékony tüzelőanyag.
Döntő fordulat 1887. R. Bosch megszerkesztette kisfeszültségű mágneses gyújtóberendezésé és elindult annak a sorozatgyártása is. Újabb lendület a motorgyártásban és fejlesztésben. 1890-re 21.700 négyütemű robbanómotort gyártottak és értékesítettek az európai motorgyárak.
Megjelentek a mezőgazdasági célra gyártott, kerekekre szerelt cséplőgépmeghajtó lokomobilok.
1884-ben kipróbálták az első gyorshajtású motort és ezzel kezdetét vette az autó korszaka. A gyors fordulat, a nagyobb teljesítmény a gyújtás továbbfejlesztését követelte meg.
1901. A nagyfeszültségű mágnesgyújtás megjelenése (R. Bosch).
A 19. század végére az Otto-motorok kiforrott szerkezetekké váltak. A gőzgépekre jellemző keresztfej elmaradt, egybeépítették a dugattyúval. A tolattyút felváltotta a szívószelep. Világítógázon kívül üzemanyagként használtak már benzint, gázolajat, petróleumot, generátorgázt, denaturált szeszt. Biztonságosság, folyamatos üzemelés szempontjából ezek a motorok már kielégítették a századforduló emberének az igényeit. A kialakult motorokat évtizedeken át különösebb változtatás nélkül gyártották és jelentős számban voltak üzemben az egész világon a 20. század közepén is.
A mezőgazdaság olyan motorokat igényelt, amelyeknél a fő feladat a közvetlen erőleadás, meghajtás volt. Erre a célra a motorokat helyhez kötött és mozgatható, vontatható formában készítették (motoros lokomobil) sokféle változatban és típusban. A Kárpát-medencében működő motorgyártó cégek és vállalatok száma a 20. század első évtizedeiben meghaladta a harmincat. A mezőgazdaság számára gyártott motorok közös jellemzője volt a túlméretezettség, a tartósság, az egyszerű és könnyen áttekinthető szerkezet, a biztonságos és igénytelen üzemeltetés, a kis fordulatszám, a gazdaságosság és az üzembiztonság.
A leghosszabb időn át a mezőgazdaság részére gyártott „ősi” motorok őrizték meg egyszerű szerkezetüket, így a múzeumokban, gyűjteményekben őrzött példányok döntő többsége a mezőgazdaságból került oda.
2011 © Minden jog fenntartva!
info@gepmuzeum.szie.hu